Richter munkáit régóta ismerem, először művészeti folyóiratokból, de később láttam kiállításait is, pl. Frankfurtban fekete –fehér képeit, amelyek a Bader-Meinhof terrorista csoport ügyére reflektált, valamint Drezdában az akkoriban az Albertinumban megnyílt Galerie Neue Meister kiállításán, és Bécsben szintén önálló kiállítását az Albertinában.
No és persze sok kiállítást és gyűjteményt, ahol szerepeltek Richter munkái. Kevesebbet olvastam róla, ezért talán könnyebb elkerülni, hogy olyat írjak, amit már többen és sokszor leírtak.
Meggyőződésem, hogy az elméleti szakemberek általában másként, és más oldalról közelítik meg a műveket, mint a művészek, adott esetben a festő kollégák. A művészettörténészek, kurátorok, de talán a művelt nagyközönség is először tájékozódik, hova sorolható a művész, milyen volt az élete, mennyire elismert, és egyebek iránt. Mindenről, amiről úgy gondolja, hozzásegít a megértéshez. Ha vadászrepülőket lát a képen, hát persze Richter háborús emlékezéseire gondol, én, mikor először láttam ezeket a képeket, ez eszembe se jutott, hanem inkább az, hogy milyen bravúrosan, szépen tud festeni.
Valahol olvastam, hogy Richternek nem volt stílusa, mert hol figurális, hol absztrakt képeket festett…stb.
Szerintem igenis van stílusa, én bárhol már messziről felismerem egy vegyes kiállításon is, és ezt röviden úgy tudnám jellemezni, hogy mesterien, és nagyon atraktívan fest. Mindig fontos neki a vizuális látvány gyönyörűsége, amit Delacroix úgy fejezett ki, hogy a „festészet elsősorban élvezet a szemnek”. Ez így volt a klasszikus korokban, de a modernizmus óta már korántsem, sőt a kortárs festészetben már szándékosan ügyetlen, disszonáns, ronda műveket is láthatunk bőven, amik tüntetőleg hirdetik, hogy nem a mesterség a fontos, hanem a gondolat erőteljessége. Jó esetben akár egyszerűen dilettáns az alkotó.
Richter jellemzője, hogy váltogatta témáit, és hol absztrakt expresszionista, hol absztrakt geometrikus képeket festett - idehaza ez szokatlan, és a hazai szakma ezt nem is tudná tolerálni, mert besorolhatatlan. Én ezt a bátorságot különösen értékelem, és az előzőekben leírt kategóriákat csak jobb híján alkalmaztam, mert egymás után komponált egyforma homogén négyzetei inkább emlékeztetnek felnagyított pixelekre, vagy Johannes Itten színelméleti munkáira, mint az ismert geometrikus képekre.
Nekem ezek a legkevésbé rokonszenvesek, és nem igazán értem miért váltott át ezekre. Számomra a legerőteljesebb képek azok, amik a hatvanas évek NSZK ” gazdasági csodának” nevezett, jóléti újgazdag világra reflektál, és amit nálunk kapitalista realistának neveztünk a mi szocreálunk pandanjaként. Erre itt most nincs kép.
Egy-egy képről külön nehéz írni, anélkül, hogy az alkotó adott korszakáról, vagy egészéről ne írnánk. Különösen a modern, kortárs művészetben van ez így, amikor legtöbbször sorozatokat készítenek a festők, mert egy művel nem lehet kifejezni a teljességet. Mintha maga Richter is ezen az úton járna.
Ha az alábbi két képet kiemelhetem, ezek tipikus Richter művek- rákel (lehúzós) műveknek is hívhatjuk, mert pályájánaka korai, ecsettel elhomályosított műveiből nőnek ki: itt ecset helyett egy fémlappal elkeni a rétegeket.
Sok ebben a véletlenszerű, ezért nagyon különböző kvalitású művek jönnek létre.
Ezeknél a képeknél a legnehezebb döntése a festőnek, hogy mikor hagyja abba a rétegek felrakását, és visszakaparását, magyarán szólva, hogy mikor van kész a mű.
Mint mindig, a festő a rend és a káosz között ingadozik. Hát ezek tipikus festői problémák, talán ezért is emeltem ki e képeket Richternek ezen csoportba tartozó képeiből.